Mindig lenyűgöz, hogyha megnézek egy állatokkal kapcsolatos dokumentumfilmet. Csak ülök, és tátott szájjal bámulok, hogy milyen csodálatos az élet. Ugyanígy vagyok a természetfilmekkel is, pompás helyek, gyönyörű hegyvonulatok, sivatag és óceán, esőerdő és síkság.
Az élet a Földön bonyolult.
Rengeteg mindenről elkezdhetnék most írni, de mégis ki kell szelektálnom azokat a részeket, amiket különösen fontosnak találok. Egy rövidke bevezető után elvek és ötletek hadát fogom felsorakoztatni, amik elsajátítása létfontosságú a fejlett országokban való boldog élethez.
Sokszor hallom a mondatot, hogy ’Az élet rövid.’ Nem rég értettem meg én is csak hogy mily rövid. Itt azért fontos különbséget tenni a két fogalom között, hogy értem és hogy tudom. Mivel a mostani 30 évemmel még nem számítok öregnek, de pár évvel ezelőtt már hallottam ezeket a szavakat, hogy az élet rövid és hogy ki kell használni, mert holnap felkelsz és már 70 éves leszel.
Ezáltal tudtam, hogy az élet rövid, néha meg is tapasztalom, amikor visszanézek és befejeztem az általános iskolát, végeztem a középiskolával és fél év múlva az egyetemmel is készen leszek. Tehát tudtam, hogy rövid, de egyre többet olvastam, egyre jobban nőtt a tudásom, hogy meg is értettem.
“Lassan megértem a dolgokat, amiket régen csak tudtam.”
– Anita Andrade
Így is lehet esetleg fogalmazni: Most már értem, amit eddig csak tudtam.
Sok-sok könyvet kiolvastam, dokumentumfilmet néztem, koromhoz képest viszonylag nagy tapasztalattal rendelkezem, ami az életet és az emberi kapcsolatokat illeti és bátran mondhatom, még most sem tudom és értem egészében az életet és valószínűleg nem is fogom, mert egy emberi élet rövid.
Egy emberélet nagyon kevés ahhoz, hogy az ember mindent megértsen, amit akar, mindent megtanuljon amit akar. 70-80 vagy akár 90 év nagyon kevés.
Ez persze az emberi agy hibája, mivel a kapacitása mérhetetlenül alacsony. Aztán akár hány százalékát tudjuk csak felhasználni agyunknak a tudósok még most se, fejlesztettek ki semmilyen herkentyűt, ami beépítve a fejbe segítene nekünk megtartani az információkat.
Pedig milyen utópikus világ lenne.
Csak képzeljük el. Ma elolvasom egyszer és életem végéig emlékeznék rá? Emberek 1 év alatt végeznének a doktorival és mindenki minden nyelven beszélne. Micsoda korlátokat szakítanánk át és akkor 20 évesen már lehetne valamit kezdeni azzal a hatalmas adatmennyiséggel és tudással.
De sajnos nem ez a helyet, ráadásul még a szelektív adatfeldolgozás is rátesz egy lapáttal a korlátolt agyunk kapacitás problémájára.
Most elég legyen az eszmefuttatásból, hiszen nem ezért kezdtem el írni, hogy mindenfelé elkanyarodjak.
Térjünk a tárgyra!
Az első elmélet, tanács, elv nevezzük is akárminek egy szó: Érzelem.
Azt hinnéd, hogy a legtöbb európai, de legyen fejlődő országban élő ember tetteit a racionalitása és az agya irányítsa. Pedig ez nagy tévedés. Az érzelmek játszanak közre mindig, mindenhol és mindenért. Persze ezt most ecsetelhetném oldalakon keresztül, alátámaszthatnám példákkal, de úgyis tudod miről van szó.
Ezeket az elveket híres emberektől loptam, akik szintén híres emberektől lopták, dokumentumfilmekben láttam és videókban analizáltam, továbbá saját agyam szüleményei és az ésszerűségen alapszanak.
Ezeknek az elveknek az elsajátításával könnyebb az élet, gördülékenyebbek a mindennapok. Aki ezeket a mondatokat nem csak átolvassa, hanem mélyében ki is elemezi, példákkal támasztja alá és hasonlóságot keres élete és a mondatok közt, azt tudja igazán hasznát venni nekik.
Az emberek többsége nem is tudja, hogy mennyire egyformák, nem is tudják, hogy vannak tipikus jellemvonásai amikre azt hiszik, hogy csak velük történik meg. Csak ők olyanok, csak ők érzik azt egy bizonyos szituációban, amit éreznek. De ez nagyon nagy tévedés. Az alapösztönök és az alapreagálások a Föld minden területén 99%ban megegyeznek, mert hiszen az ember is csak egy faj a Földön, s éppen ezért általános jellemvonásokkal rendelkeznek.
Továbbá megjegyezném, hogy az emberek 99%a nem használja a rendelkezésre álló agyat. Visszautasítják a gondolkodást. Ami részben a fejlődő országokban kialakult munkamánia, pénzszomj, stressz és növekvő versenyharcnak tudható be.
Az alábbi rövidke mondatok és idézetek híresebbnél híresebb emberektől és korunk világunk nagy gondolkodóitól származnak. A világ vezetői alkalmazzák ezeket az elveket és kevés ember tud róluk, illetve egyáltalán kevés embert érdekel…
Leginkább azokat nem érdekel, akik visszautasítják a tudatos életet és beletemetkeznek az érzelmek világába, hátat fordítva a való világ akadályainak. Aki megtanulja, hogyan legyen úrrá érzelmein, az vezető lesz. Az, aki megtanulja, hogyan befolyásolja embertársait, az vezető lesz. Bárki, aki megtanulja, hogyan higgyen magában, hogyan fogadja el magát, vezető lesz… és sorolhatnám. De ne szaladjunk előre.
Fontos: Nem elég elolvasni a mondatokat, értelmezni kell őket, be kell őket fogadni, magadévá kell tenni, nap, mint nap elő kell venni, emlékezni kell rájuk és alkalmazni kell őket.
Amit még tudni kell a következő mondatokkal kapcsolatban: Minden ember máshogy értelmezi a valóságot, mindenkinek van egy külön-külön kis kifejlődött valósága. Éppen ezért fontos, hogy tényleg megértsük a mondatok tartalmát és nem csak megértsük, hanem le is fordítsuk a saját életünkre, próbáljunk meg példákat felhozni rá. Továbbá, ami nagyon fontos, hogy próbáljuk alkalmazni, kipróbálni őket, hogyan működnek. Figyeljünk, tartsuk nyitva szemünk, hogy mi történik és tanuljunk belőle. Aktiváljuk magunk, mert a törekvés mindig meghálálja magát.
Szóval kezdjük a híresebbnél híresebbé vált életet megváltó gondolatokkal melyek az én életem is formázzák és ezidáig rengeteg akadályon segítettek át. Ezek számomra mindig támaszt nyújtanak, ha úgy érezném, hogy baj van vagy elgyengültem.
Kezdjük egyik kedvenc írómmal, évszázadunk kiemelkedő személyisége, Dale Carnegie, aki már 1916-ban merész gondolatokkal táplálta az amerikai nemzetet:
- Minden bolond tud kritizálni és panaszkodni és a legtöbb bolond meg is teszi
Imádom Carnegie-nek ezt a tanítását és én eszerint élek. Emlékszem pár éve megtiltottam még édesanyámnak is, hogy nekem panaszkodjon. Persze így keveset tudtam arról, hogyha voltak új problémái, de az igazat megvallva a legtöbb embernek általában mindig ugyanazok a gondjai. Ne kritizálj. Gusztustalan és felesleges dolog. Az egodat erősíted csak vele, az pedig távoltart téged a tisztánlátástól. Lehet a másik rosszul csinálja. De szerinted te maga vagy a tökély?! Hát persze, hogy nem. Ha valakit nagyon kritizálni akarsz, akkor kezd magaddal.
Az emberek imádnak kritizálni. Jobban érzik magunkat tőle. Jól odamondogatják a véleményüket, ami amúgy az ég világon senkit se érdekel és akkor megnyugszanak, hogy ma is éltek. Míg ennek éppen az ellenkezője igaz. Aki kritizál nem él. Aki kritizál, az egy negatív érzelmi világba helyezi magát és elfelejt élni. Aki nem kritizál tud csak igazán örülni az életnek és boldog lenni. Ilyen egyszerű.
A panaszkodás pedig a szarmágnes. Mit panaszkodsz? Tessék felkelni a videó online játékod elől, tessék kidobni a haszontalan tévédet, tessék venni a fáradtságot és nekiállni dolgozni magadon. Ne panaszkodj! Cselekedj! Panaszkodni mindenki tud és ezért teszik is. Az könnyű, igaz?
- Tedd azt, amitől félsz és csináld tovább, mivel az élet nagyon rövid és ez a legrövidebb út ahhoz, hogy felfedezd saját magadat, hogyan győzd le ezt a félelmet és lépj túl rajt.
Ha nem teszed egész életed félelemben töltöd, s a végén elgondolkodsz mi lett volna, ha… Viszont mindig kérdezd meg magadtól:
Ha megteszem, akkor mi a legrosszabb dolog, ami megtörténhet velem? Belehalhatok?
Mindig és Mindig tedd fel magadnak ezt a kérdést. Majd, ha megvan a válasz, próbáld meg úgy csinálni, hogy javítasz a legrosszabb szituáción. Ezt az elvet egyetemen sokszor alkalmaztam. Vizsga előtt. Mi a legrosszabb, ami történhet velem: Megbukom. És miután elfogadtam a legrosszabb variációt és nem hirtelen halál volt, megnyugodtam és jobban tudtam koncentrálni a tanulásra. És tényleg működik. Ezért nem kaptam gyomorgörcsöt vizsgák előtt és sok egyetemista társammal ellentétben, ezért nem kaptam gyomorfekélyt.
- Sajnálni magad, sajnáltatni magad és elégedetlennek lenni folyamatosan magaddal egy hatalmas energiapazarlás és a lehető legrosszabb szokás, amid valaha is lehet.
Alapjában véve ez is panaszkodás. Kihányod a problémáidat a nagyvilágra, miközben az életedben semmit sem változtatsz. Áldozatot játszol. Sosem beszélj a problémáidról embertársaidnak. Lehangolja őket is, téged is, felesleges. Sose sajnáld magad, te irányítod az életet nem más. Ne sajnáld, tegyél ellene!
- Ha rosszul érzed magad csak egyszerűen felejtsd el egy pillanatra, hogy mi az ami hiányzik és arra koncentrálj, hogy mi az, amid van és adj érte hálát minden egyes nap.
Középiskolában folyamatosan sikerült magam jól éreznem. Pedig egy kicsi faluban laktam, nehéz volt az iskola is és mégis mindig vidám voltam. Ennek az elvnek is köszönhettem, hiszen amikor magam alatt voltam mindig leszidtam magam, hogy hiszen egészséges vagyok, ami nagy adomány az élettől, körbe néztem és megállapítottam, hogy ez nem is olyan rossz. Továbbá a hálaadás sikerszokás. Adj hálát minden egyes nap, akár többször is.
- Fear doesn’t exist anywhere except in the mind. – Ez az egyik nagy kedvencem. Jó hogyha ez a mondat beleívodik az ember személyiségébe, igy hangzik: A félelem sehol máshol nem létezik csak az agyadban.
Szerintem ehhez nincs szükség magyarázatra.
- Tétlenség kétséget és félelmet szül az agyban. Tettek azok, amik erősítenek és önbizalmat építenek. Ha le akarod győzni a félelmet ne csak otthon ülj és gondolkozz rajt. Menj ki és légy elfoglalt.
Azt jelenti, hogy tapasztalatokat kell szerezni az élet minden területén és folyamatosan emberek közt mozogni nem otthon csücsülni mint, amit én csináltam a suli miatt mostanában.
- Ahelyett, hogy azon aggódsz, hogy a másik emberek mit mondanak rólad, miért nem próbálsz inkább valamit csinálni amiért majd csodálni fognak?
Sose aggódj arról, hogy mit gondolnak rólad a többiek, majd megváltozik a véleményük, hogyha rosszat gondolnak az elején, ha meg nem változik meg, akkor a pokolba velük. Azt is szokták mondani, hogy amit mások gondolnak rólad az nem tartozik rád. Fontos megérteni, hogy mások a saját kis szemüvegjük, illetve valóságukon keresztül vizsgálnak téged és formálnak rólad véleményt.
Egyes afrikai törzseknél a dagadt, bajszos nők a szexistennők, mert úgy gondolják, ők a legtermékenyebbek. Amerikában pedig a csont vékony, táplálkozási zavarokkal küszködő nőket tartják szexinek, akik 3 kiló kémiai anyagot fröcskölnek arcukra minden egyes reggel. Akkor most melyik a jó? Ki vagy te, hogy meghatározd? A te valóságod és a te realitásod is csupán azon múlik, hova születtél. Ha Afrikában nőttél volna fel, te is a dagadt, bajszos nőket részesítenéd előnybe.
Inkább menj ki a nagyvilágba és kezd valamit az életeddel. Segíts embertársaidon, bíztasd és bátorítsad őket. Utána nagyon szeretni fognak téged és csodálni. Hajrá! Mire vársz még?
Only the prepared speaker deserves to be confident.
Hát igen, előadás technika… régebben nagy kihívás volt emberek előtt beszélnem a beszédhibám miatt. Nagyon rosszul éreztem magam. Nekem dupla kihívás volt így az egész élet. Nemcsak a lámpalázzal kellett megküzdenem, hanem a folyékony beszédre is oda kellett figyelnem. Ráadásul előadásaim nagyrészét nem az anyanyelvemen kellett megtartanom.
Szóval, ha innen nézzük, akkor nekem triplakihívás volt. De aztán megtanultam, hogy hogyan győzhetem le ezt a most már nagyon picikének tűnő akadályt, mely régen az életemet tette tönkre. Többek közt ez a mondat is része a dolognak: Csak a felkészült előadó érdemeli meg hogy magabiztos legyen.
Egyetemen amikor már csak osztrákokkal dolgoztam együtt mindig mosolyogtam amikor kiálltak a csoport elé és elvörösödtek, remegtek, ledermedtek és arra gondoltam, Jézusom ha én az anyanyelvemen tarthatnék előadást, felturbóznám az egész termet. Közben elsajátítottam többféle technikát, amivel még hatásosabban tudtam előadni. A teremben való mozgás, a nagy kézmozdulatok, a hangos és hangsúlyos beszéd, a szemkontaktus, a közben feltett kérdések, hogy a csoport el ne aludjon. És sikerült felhoznom magam egy olyan szintre, hogy most már szeretek előadásokat tartani.
Sosem fogom elfelejteni 2-3 évvel ezelőtt négyen kellett előadnunk egy projektet a csoportnak és a professzoroknak. Mind a négyen lányok voltunk és csak én külföldi. Akkoriban még nagyon kellett koncentrálnom, amikor találkoztam a csapatommal, hogy mindent megértsek. Akkor kiálltunk az osztály elé, és ideges voltam, kicsit talán remegtem is. Én inkább szerencsére az a remegő típus vagyok és nem a gyomorgörcsös. Életemben semmi bajom nem volt a gyomrommal, az egyetemen tanulók 90%-val ellentétben. Ezért nagyon hálás vagyok.
Tehát kinn állunk. Az egyik lány elkezdi bemutatni a csoportot és a projektet, amiről beszélni fogunk. Már várom, hogy tovább adja nekem a szót, iszonyat ideges vagyok, elfelejtetettem, hogy mit kell mondani, remegek, hiszen ez nem is az anyanyelvem és hogyha belekavarodok, akkor össze vissza fogom dobálni a szavakat a mondatban, és amikor ránézek a mellett lévő magas vékony fehér bőrű szőke hajú csapattársamra, azt látom, hogy mennyire izgul. Egyszerűen egy másodperc alatt megnyugszom.
Ez is része volt a fejlődési folyamatnak természetesen csak ezért írtam le.
Többek közt ez a momentum, ez az egy másodperc segített, hogy jó előadó legyek. Így megjegyzem, gyakorlás és hibák nélkül nincs tanulás. Emlékszem, kivágott blúz volt a fehér bőrű lányon, a bőre teljesen elpirosodott, pedig még nem is rajta volt a sor, hanem csak én következtem utánam meg még egy másik lány, ő volt az utolsó, de mégis annyira izgult, hogy a mellkasán láttam, hogy majd kiugrik a szíve. Biztos nagyon jó volt a vérkeringése… Abban a pillanatban megnyugodtam, mert gondoltam, hogyha neki az anyanyelve és így fél, akkor nekem nem az anyanyelvem, így nekem nem kell félni.
Erre tudok még egy példát mondani. Ismét egyetemen vagyunk, osztályban, egy témát elemzünk, páran szólnak csak hozzá. Én nem teszem, mert nem az anyanyelvem nem akarom a többieket azzal strapálni, hogy megvárják amíg összerakok egy mondatod, s akkor hirtelen hallok egy hangot, felszólalt valaki, egy szintén külföldi és makog össze vissza, próbálja elmondani, amit akar.
Ekkor szállt belém ismét bátorság és mivel érdekes téma volt, gondoltam hogyha ő is égeti magát, akkor én is, hiszen kellenek a pontok a pozitív osztályzathoz. És akkor egyre többet beszéltem órán utána már. Ma már nem érdekel, hogy akcentusom van, akinek nem tetszik – ki lehet húzni az óráról. Hogy ebben is van e tanulság? De van ám! Méghozzá a következő:
„Az összehasonlítással csak akkor leszel magabiztosabb, hogyha vannak nálad gyengébb láncszemek is körülötted, akihez hasonlítani tudod magad!”
Mondanom sem kell, hogy angol órákon leginkább én beszéltem. Vajon miért? Tudtam az anyagot igen, ez nagyban hozzájárult, de amire rá akarok itt mutatni, hogy az angol mindenkinek idegennyelv, így biztonságban éreztem magam és magabiztosnak.
Akkor még itt van egy másik elv, amit le szeretnék írni. Gyakran gondolok erre az elvre amikor erőre van szükségem. Előadásokra is rá tudom vetíteni, mivel ott is gyakran szoktam használni ezt az elvet. Ez a szabály az, hogy mindig megkérdezem magamtól (Figyelj! Aranyat ér!):
Ha 20 év múlva visszanézek egyáltalán emlékezni fogok e erre a pillanatra és nem e fogok magamra haragudni, hogy féltem és nem mertem megtenni?
És akkor rögtön megteszem, nehogy a jövőben élő Anita csalódjon bennem.
A másik taktika, hogy kikeresek magamnak egy nagyon nagy célt. Három emeletes családi ház a zöld övezetben, több milliós kocsi, pöpec állás. Nos, hogyha nem merem megtenni és ennyire tesze-fosza vagyok, akkor valószínűleg meg sem érdemlem a házat és a kocsit meg az állást. De nekem kellenek!
Mind kell!
Nem érek én rá azon gondolkodni, hogy mások mit fognak rólam gondolkodni, hiszen törnöm kell előre, mivel az élet elképzelhetetlenül rövid és olyan kevés időm maradt, hogy mindent megcsináljak. Ez is előre segít az életben és az élet minden terén. Így egy idő után magabiztos felnőtt ember lett belőlem.
Folyamatosan kapcsolatok építek és lassan végzek egyetemmel is. Hogyha nincsenek ezek a szabályok, hogyha elgyengülök és feladom akkor nem sikerült volna, akkor nem sikerülne tovább jutnom. Akkor nem lennék magamra büszke, akkor elégedetlen lennék magammal. Mérlegeltem, hogy melyik a fontosabb:
Hogy elbukjak és elégedetlen legyen magammal, vagy hogy felemelkedjek és elégedett legyek magammal. Nos melyiket válaszam? Melyiket válaszam? Hm…
Döntöttem.
Viszont a döntés nem volt könnyű és éveket vett igénybe míg meghoztam. És a döntés áldozatokat követel. Megtanultam pontosabban még mindig tanulom, hogy kell az emberekkel bánni és elhagytam pár szokásomat is, például sokkal önzőbb lettem, mint régen, még, amikor mindenki mást magam elé helyeztem.
Annak az időnek vége, most már azt is nézem, pontosabban még mindig csak próbálom, hogy NEKEM mi a jobb, NEKEM, hogy jó és hogy ÉN mit akarok.
A szociális életben természetesen ez akkor működik, hogyha nagyon odafigyelsz arra is, hogy a másik mit akar, hogyha például tőle akarsz valamit. De ez számomra már nagyon egyértelmű. Hogyha megkapják tőled az emberek azt, amit akarnak, akkor te is megkapod tőlük azt, amit akarsz tőlük. Barátságot, pénzt, odafigyelést, tanácsot, egy állást… Nos még ragozhatnám ezt a dolgot tovább, mert természetesen még van azért a tarsolyomban pár jó tanács és életfelfogás, életeket megváltoztató gondolat.
