Meglepődtem rajta, hogy mennyire jó visszajelzéseket kaptam a szombati Halogatás workshopon, amit Győrben rendeztem meg. A majdnem 6 órás lendületes műhely kereteiben megtanultuk hogyan végezzük ki a halogatást és érjük el céljainkat és vágyainkat.
Tehát a workshop egy béta workshop volt és hasznos információkkal lettem gazdagabb, amiket majd felhasználok a következő workshopom levezetésénél.
Utána 10 órát aludtam természetesen, mert szombaton a férjem alszik a babával.
Igen, valóban nekem ilyen férjem van, és ezért gyakran hálát adok a reggeli hálaadási ceremóniám kereteiben. Tehát heti 2-szer átveszi éjjelre tőlem a babát, átvonul a másik szobába azért, hogy én is ki tudjam magam pihenni. Hétközben természetesen ezért cserében én alszom a picivel és ő alszik külön. Az első gyermekünkkel is ezt a taktikát követtük az első 6 hónapban. Mindenki kipihent és kiegyensúlyozott volt. A kicsi babának pedig nagy szüksége van egy nyugodt, kiegyensúlyozott anyukára.
Néha amikor erről beszélek kisbabás pároknak látom a szikrát a szemükben, amikor realizálják, hogy ezt ők is meg tudnák csinálni. Persze az első 2 hónapban nehéz, amikor még 2-3 óránként kell szoptatni, de utána már csak egyszer éjjelente.
Most is itt fekszik mellettem a kicsim. Csuklik, közben mosolyog és beszélni próbál.
Még mielőtt belevágok a mai témába, megjegyezném, hogy a vegán étel, amit rendeltem isteni volt. Férjemnek is nagyon ízlett. Alapban egy vegán ételben kevesebb kalória van, mint egy jó zsíros állati eredetűben, ezért úgy gondolom, az elején hozzá kell szokni a csökkentett kalóriabevitelhez. Férjem alapban két tál ételt vágott be. Aki ismer tudja, hogy nem éppen egy vékony, nyurga fajta. Valójában a fogyás az éhezés érzése nélkül nem működik. Persze nem kell folyamatosan éhezni, de azért este be tudtam volna még vágni egy szelet kenyeret vagy valami mást.
Tehát ma arról szeretnék pont írni, hogy: Miért van a kislányomnak 3 útlevele?
Én magyar vagyok, férjem mexikói és német állampolgár és mind a 3 országban szerencsére megengedik a több állampolgárságot. Így a kislányok megkapták mind a három állampolgárságot. Halkan megjegyezném, hogy az osztrákok nem engedik meg, más szavakkal vagy osztrák vagy, vagy pedig valami más.
Erre a kérdésre ilyen egyszerű a válasz, de a következőre már nem:
Milyen nyelven beszélnek a gyerekek?
Ezt a kérdést folyamatosan kapom, így szerettem volna erről írni egy kicsit.
Többnyelvűnek nevelni a gyereket nagyon kérdéses téma és a vélemények még a pszichológusok körében is nagyon megoszlanak. Tudom. Elvégeztem a kutatásomat. Éppen ezért mi, mint általában mindig, a józan paraszti észre hallgattunk. Továbbá körbe kérdezgettünk a környezetünkben, hogy mások hogyan csinálták és hogyan működött nekik.
Leszűrtük, hogy a 3 nyelvre oktatás az elején szuper jól működik és míg ők egy, de akár két évvel később tanulhatnak meg folyékonyan és választékosan beszélni, azt 3 nyelven fogják művelni. Büszke vagyok rá? Naná! Irigylem? Nem hazudok, de egy picit igen. Bevallom ezzel egy nagyszerű örömérzet is társul, hogy képes vagyok ezt biztosítani gyermekeimnek.
Míg nekem évekig kellett könyvek felett görnyednem, szavakat magolnom, hogy a fejembe verjem a németet, majd évekig, hogy az angolt is, ők ezeket ajándékba kapják és még sokkal többet.
Tehát a Mia kislányunk múlt héten töltötte be a 3. életévét és eddig 2 nyelven beszél. Tudja nagyon jól, hogy apuhoz angolul kell beszélni és a többiekhez, pedig magyarul. Azt is tudja, hogy amikor anyu és apu együtt vannak, akkor is angol a választott nyelv. Természetesen, Ausztriában, az osztrák bölcsiben már megtanult pár kifejezést, mint például „hungrig” vagy „Hände waschen”, „gehen wir” stb., ami nagyon jól fog neki jönni az német nyelvű óvodában. A férjem második anyanyelve a spanyol és ezt a nyelvet akkor akarjuk bevezetni az életükbe, amikor már 4-5 évesek lesznek, illetve amikor a másik hármat már céltudatosan, magabiztosan tudják használni. Mivel nálunk nincsen kizárva, hogy valamikor Mexikóba költözzünk, ezért fontos, hogy a gyerekek megtanulják saját apanyelvüket.
Részemről a német és angol elég egy darabig… Ha esetleg spanyolt akarnék tanulni, akkor azt már csak és kizárólag Mexikóban tenném amolyan régi módi módon – filmek, sorozatok nézése és beszélnék az ottaniakkal amíg belejövök. Viszont a jelenlegi helyzet nem engedi meg azt, hogy Mexikó számításba jöhetne. Ahova költöznénk (Gudalajara) nagy a bűnözés, a közbiztonság néhol nem létezik és két gyönyörű szép kislánnyal nem tudnék kimenni az utcára egyedül úgy, hogy én biztonságban érezném magam. Éppen ezért, halasztva. Mexikóról férjem sokat szokott mesélni és habár már voltam párszor az természetesen mégsem ér fel azzal, amikor az ember ott nő fel.
Általában, amikor erről mesélek mindenki csak pislog, mert magyaroknak elképzelhetetlen dolgokról van szó. Szervkereskedelem, emberrablás, kartell háborúk, ember kereskedelem, hogy csak egy párat említsek. Az anyósom városából például nem is olyan régen elraboltak 21 egyetemistát és pár hónappal később találták meg őket feldarabolva egy erdőben. Sokszor üzen így egy kartell egy másiknak, hogy jobb, ha távol maradsz. Minél kegyeltebbek ezek az üzenetek, annál inkább úgy gondolják, hogy mások rettegni fognak tőlük és békén hagyják a területüket.
Férjem mondta, hogy amikor Guadalajara-ban lakott épp azért a területért folyt a harc, ahol élt és 3 napig nem tudta elhagyni a lakását, mivel lövöldöztek az utcán. És persze vannak az úgy nevezett Express emberrablások, ahol pitiáner bűnözők elrabolják a gyerekedet és 100.000 forintnak megfelelő váltságdíjat követelnek tőled még aznap. Express – megáll az eszem néha, amikor ezeket hallom. Fehér bőrűeket előnybe részesítenek, mivel az valószínűleg Európai és azoknak van pénzük.
Éppen ezért drága férjemet is egyszer majdnem elrabolták, amikor még csak gyerek volt. Egy moziból jött ki és várt a taxira, amikor egy nagy furgon, elsötétített ablakokkal elhaladt mellette. Valami azt súgta neki, hogy forduljon meg azonnal. Mihelyst megfordult látta, hogy a furgon eszeveszett sebeséggel tolat visszafelé. Pár másodpercen múlott az élete, de valahogy sikerült neki visszaszaladni a plázába. Ilyen és ehhez hasonló sztorik sajnos „normális” eseményeknek tűnnek férjemnek.
Tudom kicsit elkanyarodtam, így le is zárom a mai bejegyzést.
